Egy véletlen ital (JenLisa, +18)

A fények bántották a szemem, mégis, a szervezetemben volt már annyi alkohol, hogy ne érdekeljen, és csak felszabadultan táncoljak. Nem figyeltem a körülöttem lévő emberekre, így kezemben a poharammal illegettem magam teljesen egyedül.

Jisoo hozott ide, úgy gondolta, ideje lenne túltennem magam a szakításomon, és csapni egy csajos estét, amire már nagyon régóta nem volt lehetőségünk. Fogalmam sincs, hogyan került hozzám a pia, mindenesetre nagyot kortyoltam belőle. Nem figyeltem, hogy az alján maradt még, így sikeresen ráöntöttem a tartalmát egy szőke lány dekoltázsára.

 - Jaj, ne haragudj! – szabadkoztam kiabálva, nem mertem felemelni a fejemet, annak ellenére, hogy az alkohol a létező összes szégyenérzetet kiölte belőlem. Megfogtam a kezét, és magam után húztam. Nem hallottam, hogy tiltakozott volna, én pedig nem tudtam másra koncentrálni, csak a vörös foltra a fehér ruháján. Az arcát még meg sem néztem rendesen, fogalmam sem volt, ki lehet az idegen. – Segítek kiszedni belőle, van rá egy tökéletes trükköm – kiabáltam a fülébe, majd hamar kiértünk az embertömegből, a szórakozóhely elé. Még mindig nem szólalt meg, de valamiért ezt nem tartottam furcsának. Kellemesen éreztem magam vele, legalább annyira, mint régebben…

Lisával.

A lakásomra mentünk, az volt a legjobb lehetőség, ugyanis közel volt, és csendes.

Fogalmam sincs, miért nem ismertem rá korábban. Amikor beértünk a bejárati ajtón, végre rápillantottam az arcára, és szinte sokkolt a kiléte.

 - Lalisa… Te mégis…

Teljességgel összezavarodtam, az aranyos kislányos mosolya elvarázsolt, nem hagyott gondolkozni, megvadított. Egy szót sem hagytam, hogy mondjon, és az ajkaira martam. Már épp mélyítettem volna el a csókunkat, mikor eltolt magától.

 - Figyelj, Jennie, tudod, hogy nincs ellenemre, de azért mégsem rád vall, hogy ártatlan lányokat csábítasz a lakásodra, ilyen mocskos trükkökkel… - vigyorodott el, majd a magassarkúját levéve odalépett elém, és lábujjhegyre állva megcsókolt. – Odabent várlak – mosolygott rám kihívóan, majd elsétált mellettem, a hálószoba irányába.

Pontosan ismerte a járást, elégszer aludtunk már együtt ahhoz, hogy ne tévedjen el, semmilyen esetben sem.

Részegen követjük el a legnagyobb hibákat, azt hiszem, mégsem tudom, mennyire tekinthetem baklövésnek azt, hogy a cipőmet és a ruhámat az előszobában hagyva, először a konyhába mentem egy kis borért és két pohárért, majd megálltam a szobám ajtajában.

Ott várt rám ő, teljes valójában, teljesen meztelenül. Nos, nem aprózta el a dolgokat, az biztos.

 - Ó, még innivalót is hoztál? – vigyorgott rám huncutul. – Ennyire biztos vagy abban, hogy meg fogunk szomjazni?

Nem tehetek róla, a kérdései árnyaltsága egy igencsak vad énemet hozták elő, így a kezemben tartott dolgokat letettem az ágy mellé, és a szőke fölé másztam.

 - Teszek én róla, hogy megszomjazz – morogtam még, majd szenvedélyesen és követelőzően megcsókoltam. Őszintén szólva, egy kicsit örültem neki, hogy megszabadult a ruháitól, nem lett volna türelmem a kapcsokkal és a cipzárral bíbelődni. Így csak haladhattam végig a testén, játszva rajta, akárcsak egy zongorán vagy gitáron, aminek minden egyes hangját jól ismertem már. Tudtam, hol van a nyakán az érzékeny pontja, tudtam, mikor hol érintsem, hogy elhúzzam az élvezetét, hogy egyre többet és többet adjak neki. Amikor pedig görcsösen összerándult, majd elernyedt, elégedetten szemléltem a művem: a mélypiros foltot a nyakán, az izzadságcseppektől gyöngyöző porcelánbőrét, pihegő mellkasát.

Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje kinyitni azt a bort… 

Idióta...

Mindig öröm volt számomra az írás. Felszabadított, elűzte a nehéz gondolatokat, kiadhattam magamból, amit éreztem, üzenhettem benne embereknek úgy, hogy ne vegyék észre, vagy direkt úgy, hogy észrevegyék.

Ezúttal viszont már későn jöttem rá, hogy az összes Chanyeollal közös olyan emlékünket beleszőttem egy-egy rövidke történetbe, amikor léphettem volna irányába. Vagy amikor ő tehetett volna valamit azért, hogy a barátságunk több legyem.

És hogy hogy esett le? Nos…

A colos kivágta a dolgozószobám ajtaját, és feszülten bevágtatott rajta, kezében egy példánnyal az új novelláskötetemből. Levágta elém az asztalra, és láttam rajta, hogy nem tudja, mit kezdjen a helyzettel.

 - Baek… - Ennyit mondott, nem folytatta. Pontosan tudtam, mit akar mondani, ahogy azt is, hogy fogalma sincs, hogy fogalmazza meg. Nagyot nyeltem, ahogy kezembe vettem a könyvet, hogy a megjelölt részeknél belelapozzak, és beigazolódhasson a sejtésem.

„Évek múltán, még mindig emlékszem arra a pár percre. A továbblépés nem az a luxus, amit megengedhettem magamnak. Vártam rá és a Sorsra, hogy visszahozza őt nekem, még akkor is, ha erre vajmi kevés esélyem volt.”

„- Mit szerettél volna megbeszélni velem, Jennie? – léptem ki lakásom ajtaján, összehúzva magamon a kardigánom. Sürgős volt, legalábbis ezt mondta a telefonban.

Természetesen örültem neki, a veszekedésünk ellenére. Igaz, a héten ez már a sokadik volt, hogy apró dolgokon vitatkoztunk össze, de nem volt hajlandó elárulni az okát, miért dühös rám.”

És továbbiak. Csupa olyan dolog, amit megéltünk, ugyanazok a szavak és érzések, amiket én átéltem, más karakterek szájába adva. És a sor folytatódott, ahogy a vastag irathalmaz egyre több és több jelölőcédulát tartogatott még magában.

 - Azt hitted, nem fogom elolvasni, vagy azt, hogy nem veszem észre, Baekhyun? – kérdezte, és a hangjában egyfajta csalódottságot véltem felfedezni.

 - Igazából egyik sem – vontam meg a vállam, visszatéve a történeteket az asztalra, majd a laptopomhoz fordulva. – Azt vártam, hogy mikor állítasz be dühöngve, megkérdezve, hogy „Komolyan szerelmes vagy belém?”, hogy azt felelhessem végre, hogy „Igen, Park Chanyeol, örülök, hogy végre leesett.”, ezzel véget vetve a barátságunknak – feleltem keserűen játszadozva a szavakkal, és nem nézve rá.

 - Idióta. Én is szeretlek, bármennyire is nem tetszik, hogy tulajdonképpen a kettőnk dilemmáját megírtad és kiadattad. És ha hiszed, ha nem, már elég régóta készültem a tökéletes alkalomra, amikor végre bevallhatom neked, hogy az érzéseid viszonzásra találtak, és tönkretetted – szidott le, de a hangjából csak öröm áradt. – Szóval nem bánnám, ha ezt a pár percet elfelejtenénk, hogy nyugodtan összedobhassam végre azt a gyertyafényes vacsorát kettőnknek, mit szólsz hozzá?

 - Tökéletes lenne – feleltem, ahogy szinte katarzist éltem át miatta.

Túl sokszor váltott ki belőlem eddig is ilyen érzéseket, szellemi orgazmust okozott valahányszor valami kedveset mondott nekem, és ez egyszerre zavart és töltött el boldogsággal. Amikor valamivel megsértett, az olyan volt, mintha a fellegekben járnám meg a poklot, hogy aztán a békülés még édesebb Mennyországot teremtsen számomra, és ez már akkor így volt, amikor még csak barátok voltunk.

Oh, Dante forogna a sírjában a hasonlataim miatt – morogtam magamban, ahogy próbáltam a regényemre koncentrálni, miután Chanyeol visszament a konyhába. – De akkor ezért kérte, hogy ma ne menjek még a közelébe se! Gondolhattam volna, hogy készül valamire.

Sehogy sem sikerült az írásra koncentrálni, ismét elvette az eszem, pedig a szerkesztőmnek lassan le kellett adnom a cselekményvázlatot a szereplőhálóval együtt.

 - Aish, Ahin ki fog nyírni – morogtam idegesen beletúrva a hajamba. – Chan, tudnál hozni egy kávét, ha már nem mehetek ki? – kiabáltam ki a szobából, hátha meghallja, és hála neki nem sokkal később előttem gőzölgött egy csésze a fekete nedűből, benne cukorral, tejjel és egy fahéjrúddal. – Ezer hálám, Channie – mosolyogtam rá megköszönve az italt, hogy aztán ismét belemerülhessek a munkába.

Hogy az este hogy sikerült végül? Fogalmam sincs. Valahol a kábulat és józanság határán úszkáltam, már akkor, amikor megláttam a gyertyákat, a vörös rózsát, és a páros karkötőket, amik egyikét azonnal magamra is kaptam. Egyetlen kérdés maradt meg bennem, de úgy gondolom, az örökre.

 - Baekhyun, leélnéd velem az életedet? 

A tavasz

Egy kislány játszott a nyílt tengerre néző sziklaszirt zöld füvén. Piros pöttyös fehér ruhája lengedezett az enyhe szélben, ahogy nevetve megpróbált elkapni egy salátalepkét. Felhőtlen volt, gondtalan, gyermeki ártatlansággal nézett a világra, még nem voltak problémái az életben. Nem is kellett, hogy legyenek, hiszen ez az időszak az, amikor az ember még a legapróbb dolgokra is rácsodálkozik. Az ember gyakran visszavágyódik ebbe a korba, mikor nem tudott semmit a fájdalomról, a hosszú küzdelem utáni bukásról, majd ismételt talpra állásról, amit a felnőttkor hozott magával. De valójában addig jó, amíg nem ismeri ezeket a fogalmakat, mert ez azt jelenti, hogy még nem találkozott velük, hiszen csak gyermek.

            A kislány tinédzserré érett. Megismerkedett az első szerelemmel, a csalódással, a folytonos küzdelemmel, de még mindig támogatják. Még mindig jár a szirtre, de már nem olyan gyakran. Próbálja kivenni a részét a közösség életéből, a lehető legjobban részt venni benne, olyan dolgokat tenni, amit később megbánhat. A szülők támogatják, a tanárok szeretik, népszerű, általában sokan vannak körülötte. Nem szenved hiányt semmiben, néha leszidják, ha rossz jegyet szerez, a megbeszéltnél később ér haza, vagy ha szemtelen, de ez a normális. Ilyenkor mindig kisétál a tengerhez, hogy a füvön ülve bámulja a kék vizet, és gondolkodjon azon, amit a legfontosabbnak gondol. Továbbtanulás, a gimnázium kiválasztása, szerelem, a szülők tilalma, az igazságtalanság érzete. Csak ott gubbasztott merengve, miközben a világot hibáztatta mindenért.

            Úgy gondolta, ez az utolsó alkalom, hogy idejött. El akart búcsúzni a helytől, amely annyi éven keresztül a nyugalmat, a pihenést és a vigasztalódást jelentette számára. Nem állt szándékában hazatérni, még az egyetem után sem, úgy tervezte, utazgatni fog a világban, nem is gondolva többé másra. Egy reményekkel teli élet állt előtte, amelyben azt tehet, amit szeretne, amelyben boldog lehet, ahol nem kell a szülei által kijelölt férfiakkal randevúznia. Az érettségije jól sikerült, felvették a kiszemelt egyetemre, minden úgy alakult, ahogy szerette volna, azonban akármennyire is örült annak, hogy a jövője ilyen irányt vett, nehéz volt elszakadni a megszokottól és belevetni magát az ismeretlenbe. Fogalma sem volt, mi vár rá egy idegen országban, idegen emberek között, kapcsolatok nélkül, de az volt az alapelve, hogy előbb-utóbb úgyis minden megoldódik. Így vagy úgy, idővel vagy azonnal, segítséggel vagy anélkül.

            Végül ismét itt lyukadt ki. Ujján eljegyzési gyűrű csillogott és felhőtlenül boldog volt. Olyan férfit talált maga mellé, akivel tökéletesen kiegészítették egymást, és bár az anyanyelvük különbözött, nagyon jól megértették a másikat. Végül két év után úgy döntöttek, összeházasodnak. A húszas éveik végén járva már mindketten elég felnőttek voltak egy ilyen döntéshez, és bár az időközben felcseperedett kislány nem ápolt túl jó kapcsolatot a szüleivel, úgy érezte, mégis csak illene bemutatnia a vőlegényét. Ezen látogatás alkalmával pedig ismét a szirten kötött ki, egyedül, hiszen ez az ő kis rejtekhelye volt. Ismét egy komoly döntést hozott meg, mikor igent mondott a lánykérésre, mellyel az egész élete megváltozik, és ismét alkalmazkodnia kell majd. A gyerekvállalásra gondolt, és örömmel töltötte el a gondolat, ahogy a kis lurkók nevetve szaladgálnak majd az udvaron. A boldog élet, amelyet kívánt magának, a küszöbön várta, már csak bele kellett vetnie magát, nem gondolva a nehézségekre, hiszen minden megoldódik, ha nem is magától, egy kis rásegítéssel biztosan.

            Egyszerű, elegáns, koromfekete ruháját cibálta a tomboló szél, ahogy a szirt szélén állva zokogta bele a bánatát a tengerbe. Üvöltött, ahogy a torkán kifért, hátha így megszabadul a torkát szorongató fájdalomtól. Eleinte a sokktól nem tudta felfogni a történteket, majd a tagadásba temetkezett és napokig nem került elő a vőlegényével közös szobájából. Nem keresték, hiszen már nem is volt senki, aki kereshette volna. Mindannyian eltűntek az életéből: a szülei, a barátai, a szerelme. Akikkel jóban volt, szépen lassan elpártoltak mellőle, a szüleit elvitte az időskor és a tömérdek betegség, amivel szembe kellett nézniük, a férfi pedig, akivel mindenét megosztotta, balesetet szenvedett, miközben hazafelé tartott hozzá. Minden semmivé foszlott egy pillanat alatt, ő pedig itt maradt ezen a világon, egyedül, reményvesztetten.

            A tavasz első cseresznyevirágai belepték a zöldellő füvet, ahogy a vihar tépdeste a gyümölcsfa ágait. Kellemes, megnyugtató illat áradt szét a nő tüdejében, ahogy mély levegőt véve még egyszer, utoljára felnézett a sötétszürke felhőkkel borított égre. Az eső lassan esni kezdett, a tenger háborgott, vad hullámok csapdosták a sziklákat, habos tajtékot verve a part körül. Egy kis időre felrémlett benne a kislány, aki sok-sok évvel ezelőtt ugyanezen a helyen játszott békésen, semmit sem tudva a világról, a kamasz, aki a viszonzatlan gyerekszerelem miatt a vizet bámulva sírt, a boldog menyasszony, aki mintha csak az örömét akarná megosztani a világgal, a napra mosolygott, bármiféle bánat nélkül.

            A meztelen talpak utoljára érintették a füvet, amikor a sötét, elegáns ruhában lévő nő, kisírt szemekkel levetette magát. Csak zuhant, zuhant és zuhant, belenyugvó mosollyal az arcán, tudván, hogy már nincs visszaút. Csak az van, amit maga előtt lát: a szürkéllő sós víz és a szerettei arca. 

Szükségem van rád (Jennie&Lisa)

Ahogy hosszas forgolódás után kinyitottam a szemem, nem sok minden ugrott be az előző estéről. Az azonnal leesett, hogy nem a saját szobámban vagyok, az én ágyam nem ilyen kényelmes. Aztán szép lassan, ahogy felültem és a fejfájás is megkezdődött, képek kezdtek felidéződni bennem: ahogy a klubban táncoltam egyedül, mert senki sem jött el velem szórakozni, majd odajött hozzám egy lány, aki valamiért ismerős volt, de fogalmam sincs honnét. Megittunk pár pohárral, aztán…

 - Jennie! – Ahogy eszembe ötlött, hogy kivel találkoztam a szórakozóhelyen, azonnal megugrott a vérnyomásom. Fogalmam sem volt, hogy nem jöttem rá hamarabb – az egész szobát belengte az illata, az ágyban pedig még erősebben érződött. Kétségbeesetten kezdtem őt keresni, kirohantam a hálóból a nappaliba, onnét pedig a konyhába, de sehol sem találtam.

Utoljára két évvel ezelőtt láttam őt, lefeküdtünk aludni egy este, másnap reggel pedig teljesen egyedül keltem fel. Egy szó nélkül lépett ki az életemből, és minden holmiját vitte magával.

Kellett pár pillanat, amíg megláttam a fehér fecnit az asztalon.

„Tudom, hogy dühös vagy, de… Hagyd, hogy megmagyarázzam. Nyolcra visszaérek, kérlek, várj meg.

Jennie”

Így hát vártam. Még csak hét óra volt, így úgy döntöttem, kiszolgálom magam: vettem ki ruhát a szekrényéből, meg egy törülközőt és elmentem fürdeni, ugyanis iszonyatosan bűzlöttem a vodkától. Ez eltartott egy jó fél óra hosszat, de még mindig volt harminc percem, így meg is reggeliztem, annak ellenére, hogy iszonyatosan kavargott a gyomrom. Úgy gondoltam, ennyit megérdemlek az elmúlt két év gyötrelmeiért. 

Éppen raktam el az elmosott edényt vissza a helyére, amikor hallottam az ajtó nyílását. Ő lépett be, teljes valójában. Sokkal vékonyabb volt, mint amikor utoljára láttam, az arca beesett, mintha alig evett volna.

 - Lalisa… - szólalt meg halk, rekedtes hangon, ahogy a szemeimbe bámult. Visszanéztem rá, egymás tekintetét fürkésztük, úgy szomjaztam a lényét, mint a fuldokló a levegőt. – Még mindig gyönyörű vagy.

 - Még mindig hazudsz – vágtam rá szkeptikusan. – Mint akkor is, amikor azt mondtad, hogy sosem hagysz el.

Szavaimon érezni lehetett a keserűséget, és ugyanez áradt a pillantásaimból is. Két évig hagyott szenvedni, hagyta, hogy éjjel-nappal azon filózzak, vajon mi lett vele. Összeomlottam, amikor egy hét elteltével rájöttem, hogy nem jön vissza hozzám, majd két hónap múltán a bulizásba vetettem magam. Többet jártam ki éjszakánként, mint amennyit otthon töltöttem. Egyik lány karjaiból a másikéba szálltam, vigaszt keresve.

 - Szerettelek, Jennie, jobban, mint bárkit. Az életemet is odaadtam volna érted, de láthatólag neked ez sem volt elég – vicsorogtam. Elöntött a harag, és legszívesebben ordibáltam volna vele.

 - Sajnálom, én… - kezdett volna bele, de félbeszakítottam.

 - Nincs szükségem a magyarázatodra. Nem kell, hogy visszagyere és még jobban felbolygasd az életem. Elég bajom van nélküled is.

Ezzel a végszóval felkaptam a szennyes ruháimat az asztalról és az ajtó irányába indultam. Még mielőtt kiléphettem volna rajta, elkapta a csuklómat és magához rántott.

 - Nekem viszont szükségem van rád, Lisa. Azért jöttem vissza Új-Zélandról, mert nem tudtam elviselni a hiányodat – suttogta a fülembe. Olyan erősen szorított, hogy képtelen voltam kiszabadulni a karjaiból, hiába ficánkoltam. – Szeretlek, és soha többé nem engedlek el.

Eleredtek a könnyeim. Derekát átölelve zokogtam a vállába, én sem akartam többé elereszteni őt. Azt akartam, hogy ez a pillanat is örökké tartson, mint ahogy az elmúlt két év is egy örökkévalóságnak tűnt számomra… 

Hazajöttem (Jennie&Lisa)

 - Szóval… Ez itt a vége, igaz? – kérdeztem mosolyogva rápillantva. Nem bántam meg semmit, ami közöttünk történt, sőt, boldog voltam, hogy egészen idáig mellette lehettem. Tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, ugyanakkor bíztam abban, hogy előbb-utóbb visszatalálunk egymáshoz, még ha most külön is sodor az élet.

 - Sajnálom, Lisa – zokogta, de én csak kedvesen átöleltem.

 - Semmi baj, Jennie – nyugtatgattam. A hátát simogatva éreztem, hogy az én szemeimbe is szép lassan könnyek gyűlnek, annak ellenére, hogy nem éreztem úgy, mintha a szívem darabokra tört volna. Fájt a szakítás, szomorú voltam, de nem állt meg számomra a világ. – Ha a Sors úgy akarja, úgyis találkozunk még. Ha pedig nem, akkor ez nem a mi utunk. – Őszintén hittem a saját szavaimban, még ha ez abban a pillanatban nem is segített egyikünkön sem. Jennie csak tovább sírt a karjaimban, én pedig próbáltam tartani magam, hogy legalább egyikünk ne úgy nézzen ki, mint akit az élete értelmétől fosztanak meg mindjárt – pedig így volt.

Lassan indulnia kellett, a hangszórókban hallatszott, hogy a járata fél órán belül felszáll. Ezek voltak a végső pillanataink a búcsúra, így nem törődve azzal, hogy ki lát bennünket, utoljára megcsókoltam, belesűrítve minden érzésemet és szerelmemet iránta. Óráknak tűnő pillanat volt, amíg ajkaink összeértek, és sokkal nagyobb fájdalmat okozott az elszakadás, mint gondoltam volna.

Évek múltán, még mindig emlékszem arra a pár percre. A továbblépés nem az a luxus, amit megengedhettem magamnak. Vártam rá és a Sorsra, hogy visszahozza őt nekem, még akkor is, ha erre vajmi kevés esélyem volt.

Mindent ugyanúgy hagytam a szobánkban, mikor elment: a párnáján ugyanaz maradt a huzat, az ott felejtett cuccait sem pakoltam másfelé, sőt, a csomagoláskor széthányt ruháival is csak annyi történt, hogy bekerültek a szekrénybe. Nem akartam elfogadni, hogy vége, tudat alatt mindennél jobban abban reménykedtem, hogy egyik este benyit az ajtón, és félve, hogy találtam mást, megszólal: „Hazajöttem.”

Én pedig boldogan vetném a nyakába magam, ha megtenné.

Minden reggelemet futással kezdtem a folyó mentén, ahová régen együtt jártunk sportolni. Minden nap ugyanazt a kávét ittam, amit még anno közösen választottunk. Minden lehetséges értelemben a múltban éltem, és nem is akartam kilépni onnét. Megrögzött mániámmá vált, hogy mindenhol őt láttam, még nagyon hosszú idő után is.

Pont ezért nem tudtam feldolgozni, amikor egyik reggel, a pékségből visszaérve őt láttam az ajtónkban. Vele volt a bőröndje, a macija, amit még neki vettem ajándékba, pillantása az enyémbe fúródott. Óvatosan léptem egyet felé, majd még egyet.

 - Visszajöttem – suttogta, könnyekkel küszködve. Ezúttal én voltam az, aki előbb sírta el magát. A kenyeret a földre ejtve vetettem magam a nyakába és szorítottam ajkaimat az övéire.

 - Szeretlek, Kim Jennie, és soha többé nem engedlek el. Ezt veheted fenyegetésnek – nevettem rá boldogan.

 - Kötözz le, ha valaha is a fejembe venném, hogy ismét elhagyjalak – reagálta, miközben letörölte arcomról a sós cseppeket. – Hiányoztál, Lalisa. Olyan kínzóan fájt a hiányod, hogy nem bírtam tovább. Remélem, hogy te nem…

 - Hogy nem találtam mást? – kérdeztem kuncogva. – Csak rád vártam. De azért jöhettél volna előbb is… 

A maradás ára (BaekYeol)

Talán egyszerűbb lett volna elmenekülni, mint belebonyolódni ezekbe az érzésekbe. Ez a kapcsolat nem tart sehová, mégis olyannyira a függőjévé lettem, hogy képtelen lennék elengedni őt. Nem érdekel az sem, ha csak a lelkemet rombolja, nekem szükségem van rá.

A bőröndjeim még mindig össze voltak pakolva, ott feküdtek az ágy mellett. Még lett volna esélyem, de már nem akartam. Itt hagyni őt, elhagyni a lelkem egy részét, jobban fájt volna, mint az, hogy mellette maradtam.

 - Miért van mindened összecsomagolva? – lépett be a közös hálónkba, értetlenül nézve szét a kupin, majd rápillantva könnyes szemeimre. – El akarsz hagyni, Baekhyun? – kérdezte éles hangon, szinte sütött a lényéből a fenyegetés.

 - Megpróbáltam. Tényleg megpróbáltam – gördült le az első csepp az arcomon, de láthatóan nem hatottam meg vele.

Dühös volt.

Megütött.

Bántott.

Tudtam, hogy én vagyok a hibás, saját magamnak köszönhetem, és éppen ezért nem is haragudtam rá. Tűrtem, egyetlen szisszenés nélkül kibírtam, egészen addig, amíg megalázottan, a ruháimat szerteszórva ott hagyott az ágyon. Kitört belőlem a zokogás.

Mindig is gyenge voltam és csak bántottam a körülöttem levőket. Megérdemeltem, amit kaptam, és azt is, amit még kapni fogok, akár tőle, akár mástól.

Napokig nem mentem az utcára, vártam, hogy a zöld foltok eltűnjenek a kezeimről. A munkahelyemen is beteget jelentettem, és csak ültem a sarokban, és gondolkodtam. Nem ez volt ugyan az első eset, hogy megvert, de ez volt eddig a legdurvább, és fogalmam sem volt, mit kezdjek a helyzettel. Kétségbe estem, mert féltem, hogy egyszer eljutunk arra a pontra, hogy megöl.

Nem, nem a haláltól rettegtem, hanem hogy nélküle kéne léteznem a túlvilágon. Túlságosan kötődtem hozzá, függtem tőle ahhoz, hogy csak várjak rá. Ezt a döntést meg kellett hoznom.

Szombat este volt, tudtam, hogy ilyenkor későn ér haza. Elvárta, hogy vacsorát készítsek neki, így meg is tettem, ám ezúttal másképp.

Nyugodtan ültünk, egymással szemben a kis asztalnál. Ugyanabból a tálból szedtem neki, mint magamnak, ugyanazt az ételt ettük. Megvártam, amíg elkezdi. Az első pár falat után furcsán nézett rám.

 - Miért nem eszel, Baek? – kérdezte kíváncsian, de ezúttal nem volt erőszakos a tekintete. Innét már nem volt visszaút. Nem féltem semmitől, amíg mellettem volt. Így hát én is nekikezdtem a rizsnek, ami előttem hevert, és ettem hozzá mindenből, amit kettőnk közé helyeztem. Az utolsó vacsoránk.

Láttam, ahogy elhomályosul a tekintete, majd éreztem, hogy én is kezdek elálmosodni. Elmosolyodtam, de még tartottam magam. Ki akartam élvezni az utolsó perceket, amikor nézhetem.

 - Szeretlek, Chanyeol. Remélem, megbocsátasz nekem – suttogtam utoljára, mikor az én látásom is kezdett romlani. Még észrevettem, ahogy feje előre csuklik, ő pedig leborul a földre. Követtem őt, mint mindig. Bármikor, bárhová. Még a halálba is. 

A boldogság (Lisa&Jennie)

 - Mit szerettél volna megbeszélni velem, Jennie? – léptem ki lakásom ajtaján, összehúzva magamon a kardigánom. Sürgős volt, legalábbis ezt mondta a telefonban.

Természetesen örültem neki, a veszekedésünk ellenére. Igaz, a héten ez már a sokadik volt, hogy apró dolgokon vitatkoztunk össze, de nem volt hajlandó elárulni az okát, miért dühös rám.

Legnagyobb meglepetésemre nem szólalt meg, csak közelebb lépett. Mélyen a szemembe nézve hajolt hozzám, nem értettem, mit akar. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy kezei szorosan tartják a fejem, ajkai pedig az enyémekre simulnak.

Fogalmam sincs, hányszor álmodtam erről. Amikor végre az enyém lehet, testileg és lelkileg, amikor többé nem csak a legjobb barátnőm lesz, hanem több ennél. Most pedig, hogy eljött a pillanat, képtelen voltam megmozdulni, magamhoz szorítani és elmondani neki, hogy mindennél jobban szeretem.

Mikor elvált tőlem, döbbenettől tágra nyílt szemekkel bámultam rá, nem értettem, itt most mi történt.

 - Szeretlek, Lalisa – suttogta halkan, egészen közel hozzám, én pedig nem szóltam semmit, csak a karjánál fogva berántottam a lakásba, becsaptam mögötte az ajtót, és a falhoz szorítva csókoltam meg. Ott tapintottam, ahol értem, kezemet derekára simítottam, és nem engedtem el soha többé.

 Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim, csak amikor az arcomra simítva a tenyerét letörölte azokat.

 - Mi a baj? – kérdezte kedvesen, szájára szeretetteljes mosoly telepedett. Utánoztam a gesztust, a torkomban éreztem a sírógörcs előjeleit, így, mint egy mentsvárként magamhoz szorítottam.

 - Sajnálom. Szeretlek. Hiányoztál… - suttogtam a szavakat egymás után, összefüggéstelenül, mielőtt kitört belőlem a zokogás. Ő a hátamat simogatta, próbált megnyugtatni, mert nem értette, hogy valami fontosat mutatok ki a potyogó vízcseppekkel: a boldogságot.