Cikk #3 - Könyvek, könyvek, könyvek...

Sziasztok! Mi újság veletek? Jól eltűntem, nem igaz? Elnézést kérek tőletek, mindenkitől, aki olvasni szokta akár ezt a blogot, akár a Burning Upot vagy a Back Againt. 

Valahogy az elmúlt időben összecsaptak a fejem felett a hullámok. Hazaértem - a legjobb esetben fél négykor, egyébként pedig hat és hét között -, aztán belemerültem a tanulásba, mert témazáró témazárót követett, az osztályom egyik képviselőjeként hétfőn az igazgatói irodában találtam magam az egyik osztálytársam, két eggyel alattam járó, két osztályfőnök, a tagozatvezetőnk, az informatika tanárunk és természetesen az igazgató társaságában, hogy megbeszéljük a nézeteltéréseinket az előbb említett infótanárral. Megvan erről a személyről a véleményem, azonban ez a poszt nem azért van, hogy ezt kifejezzem. 

Már lassan egy hónapja, hogy a könyvtárban jártam, mintegy felelevenítve azokat az időket, amikor még kéthetente jártam a pécsi Tudásközpontba, ahonnét tízes könyvcsomagokkal érkeztem haza. Ezúttal ugyan csak négyet hoztam el, Dan Brown Da Vinci-kódját, David B. Coe-tól a Robin Hoodot, Flautner Lajostól az Erzsábet című kötetet és Cho Se Hui-től A Törpét. Legutolsóról szeretnék most írni nektek, ugyanis ennek a könyvnek a hangulata és a mondanivalója annyira megragadott, hogy amikor csak tehetem, olvasom. Valószínűleg meg is fogom hosszabbítani a kölcsönzési időt, mert szeretnék belőle kiírogatni részleteket, és felfesteni a falamra. 

Szerző, cím: Cho Se Hui - A törpe

Tartalom: „Hallottam Dzsi-szap szavait. Azt mondta, ettől a világtól nem várhatunk semmit.

 - Miért? – kérdezte apa.

 - Mivel az embereknek csak szeretet nélküli vágyaik vannak – mondta Dzsi-szap. – Nincs egyetlen lélek sem, aki tudná, milyen könnyeket hullatni másokért. Egy ilyen emberekkel teli világ halálra van ítélve.

Kimentem a csatorna partjára, és egyenesen felnéztem az égre. Úgy tűnt, a téglagyár magas kéménye közeledik felém. És a legtetején ott állt apa. A Hold mindössze egy lépésnyivel előtte csüngött az égről. Apa fél kézzel a villámhárítóba kapaszkodott, kinyújtotta a lábát, és útjára indított egy papírrepülőt.”

A szerző megjegyzése: „Születése után minden ember legalább egyszer kiüvölti magából a saját, kimondhatatlan fájdalmát. A történelem nem más, mint az így összegyűlt megfejthetetlen üvöltések. A törpe az én mérhetetlen fájdalmamból fakadó megfejthetetlen üvöltésem.

Még nem végeztem a könyvvel, ezt előre leszögezem. Szóval úgy fogok róla véleményt alkotni, hogy nem értem a végére.

Maga a kötet több, apró, összefüggő novellából épül fel. Mindegyiknek van egyfajta nyomott hangulata, ami anélkül települ rá az olvasóra, hogy az észrevenné, és csak úgy falja a sorokat. Legalábbis velem ez történt. Az első fejezet/novella/rész (fogalmam sincs, minek nevezzem) után olyan mélyen merültem a gondolataimba, próbáltam kitalálni, mi volt ez az egész, hogy nem volt kedvem kosarazni. És ez nálam hatalmas gond, ugyanis ha még a kosárhoz sincs kedvem, akkor bajok vannak. (Ez egy külön sztori, de egyszer még törött kézzel, gipsszel is beálltam a fiúkhoz játszani. Olyan ez számomra, mint egy függőség.)

Szóval az egész kötettel úgy vagyok, hogy apránként olvasok és próbálom megemészteni az egészet, a részletekre koncentrálni, ugyanis minden ott van elrejtve, az apró dolgokban. Ez az, amit a legjobban szeretek a könyvben és az íróban egyaránt.
Ezt a könyvet nem lehet felületesen olvasni, mint a Szent Johanna Gimit, a Twilightot vagy akár az Éhezők viadalát. Egyszerűen nem lehet elkalandozni, mert ha megteszed és végigolvasod az oldalt így, akkor a későbbiekben valami lényegeset nem fogsz tudni.

Mint említettem, a novellák összefüggenek. A történetek főszereplői között van valamilyen kapcsolat, mint például, hogy az elsőben emlegetett, Púposnak hívott személy megjelenik a negyedikben. A másodikban vízvezetéket szerelőt a harmadikban elég gyakran emlegeti a házitanító, akit majd a negyedikben fognak emlegetni.
Őszinte leszek, nem tudnám felrajzolni a könyv szereplőhálóját. Egyrészt nem tudnám, kit rakjak középre, ki az, akit mindenki ismer, mert nincs ilyen. Az író kiemel egy-egy karaktert, akik még csak nem is különösebben érdekes személyiségek, inkább az őket körülvevő helyzetek, maga az életük az, ami felkelti az olvasó érdeklődését.

Lehet, hogy ez a vélemény elég kusza lett, igazából most először írtam ilyen beszámolót, azonban maga a könyv is eléggé kusza, nagyon keverednek benne a dolgok.
Nem ígérhetek sajnos semmit a blogolással kapcsolatban, szeretnék viszonylag rendszeresen írni, azonban fogalmam sincs, hogy ezt hogyan tudnám összehozni... Tervezem teljesen újraírni a Burning Upot, folytatni a Back Againt és elkezdtem egy teljesen új történetet Lepattanó címmel, azonban ez nem biztos, hogy valaha is ki fog kerülni egy blogra. Ezze az utolsó történetemmel vagyok úgy, hogy csak írom és írom, magamnak, és egyszer talán elkészül.

Mindenesetre nagyon boldog és csokiban gazdag Halloweent kívánok nektek, és remélem, még hallotok felőlem a karácsonyi szünet előtt.
Puszillak benneteket: